Tompa Gábor
A másik út?
Miféle holt idő zaklatja lelked?
Miféle teljesség hamis világa?
Csak tévelyegsz az Édenből kizárva,
s míg önmagaddal kellene betelned,
vagy önmagad szakasztott égi mása
sugallná minden tetted, félhomályból
elődereng az ördög, s bárki bárhol
megkísért könnyűszerrel, s megtalálja
az utat, mely rontásodhoz vezethet,
mert csábítónak, el-nem-érhetőnek
mutatja majd a bűnt, és egyre nőnek
az árnyak benned, s nincs másféle kezdet
mert fényévnyire tőled már az Éden,
s nincs, aki a haláltól megkíméljen.
De profundis
Megrendelésre készül e szonett,
vagy csak vágtázva közelít a vég?
Elfojtott évek kráterében ég
minden, s a jövő sehová vezet:
most mentsük a még menthetőt? Elég
mocsok, baj, fertő, hős-gyülekezet
között pacskoltunk szörnyen, élvezet
volt már az is, ha valaki feléd
fordította vigyorgó fogsorát,
s úgy hazudott, hogy elhitted neki:
hisz abban, amit hazudik, nem át-
 
látszó hazugság ez, hanem teli-
találat, mély, tömör, életbe lép,
hordozza hordánk létszükségletét.
A tények állása
Lakásomba már évek óta nem
szereltek be telefonkészüléket.
Szerelmem mindig rémüldözve ébred,
a mosógép forog, s ő nem pihen.
Egyre gyakrabban érzem a szívem
fölött, ha jólnevelten szól a rendőr.
A farzsebemben őrzött száz lejemből
kínálgatom, de arca semmilyen.
Ez csak véletlen. Mindig volt ilyen,
s az embernek hogy bizsergett a háta!
Kitámasztom az állam éjszakára:
a szúnyogok körtáncát figyelem.
Határőrre ritkábban gondolok.
Így fordul biztatóra pár dolog.
A megmentett múzsa
„Hányan szőnyegbombázták ezt a nőt!
Így is kezdődhetne reménytelen
szerelmem verse, ám a bökkenőt
az okozná, hogy nemrég egy szeren-
csétlen véletlen folytán épp velem
hozta össze a sors. Lefekhetem
vele! – gondoltam, mégis hirtelen
belém nyilallt, hogy fájó ihletem
szenvedne csorbát, s oda e szonett!...
Felöltöttem letépett ingemet,
zakóm s nyakkendőm gyászos színeit
meglebegtetve elköszöntem a
meglepett hölgytől. Punkttum. (Íme, itt
emelkedik a vers, arasznyira...)